A könyv szerintem az egyik legjobban megírt, és szélesebb olvasóközönséget is megcélzó/elérő mű az utóbbi években, amit olvastam. (Jó, rendben, nem olvastam túlságosan sokat, ez igaz.) Azt írják a könyvről:
Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.
A könyv tényleg erről szól. De ezt olyan jól adagolt, pontosan megrajzolt érzelmekkel, humorral és megható helyzetekkel mutatja be, hogy az olvasó úgy érezheti, hogy bár sok ilyen embert ismer, mostmár más szemmel néz rájuk.
A könyv számomra azért ad sokat, mert segít abban, hogy belehelyezkedjünk egy mogorva, mufurc, nemszeretem ember - jelen esetben Ove - nézőpontjába, helyzetébe, életébe, akiébe úgy egyébként jó eséllyel nem akarnánk helyezkedni. A fontos szerintem ebben a könyvben ez, és az is, hogy az érzelmek széles skáláján utazva jutunk el a "jesszus, de merev ez a fickó" gondolattól addig, hogy pontosan értjük tettének mozgatórugóit, miközben végignevetjük és -sírjuk a történeteket. Igen, sírjuk is, mert sok ponton drámai a történet, de közben mégis nevetünk is, az író humorral jól vegyíti a fontos mondanivaló feldolgozását.
A könyv egyik kedvencemmé vált tehát.
A filmet ezért tényleg nagyon vártam, és amikor elkezdődött, kicsit tartottam csak attól, hogy csalódást okoz. Íme, az előzetes:
Nos, a film szerintem eléggé elmaradt a könyvtől. Tudom, hogy ez mindig veszélyes dolog, az olvasott mű filmes feldolgozása óhatatlanul más élményt jelent, mint a könyv. De én bíztam abban, hogy ezt a sztorit el lehet úgy készíteni mozgóképen is, hogy azt adja, amit a könyv. Hát, ez szerintem nem sikerült nagyon jól. Az egy dolog, hogy a könyvbéli történetekből nem a legoptimálisabban sikerült kihagyni részeket, a kevésbé jó dolog inkább az, hogy eléggé hatásvadászra sikerült, és egyben kicsit laposra is. Ebben lehet némi ellentmondás, de a film - bár a főszereplő tényleg briliánsan alakítja Ove morcos, szabályok közé kényszerített, és másokat is oda szánó személyiségét - elmarad az érzelmek jól adagoltságától, a poénok nem ülnek annyira, a megható részek dramaturgiája túl nyilvánvalóan célozza a könnycsatornákat, miközben a mélyebb, a lelki rezdüléseket a könyvben plasztikusan megjelenítő szakaszok jó része kimaradt a filmből.
Számomra a vicces és a megható részekre helyezett hangsúly eltúlzott volt, a mélyebb mondanivalóból keveset tudott így átadni a film, és egy kicsit giccses, kicsit habos-babos, kicsit sírjunk-nevessünk, aztán menjünk dolgunkra formájúvá alakult. Az sem segített persze az élményen, hogy a moziban volt két nő, akik a legkisebb humormorzsánál is hangosan hahotáztak, és ugyanígy tettek akkor is, amikor rajtuk kívül más nem nevetett. De ez a mozi átka, nyilván, és nem a film hibája.
Szóval nekem a sokszínű és sokárnyalatú könyvből egy kicsit rózsaszínes, kevésbé árnyalt film lett, ami igyekezett a könyv minden hagymarétegét felvillantani, így kidolgozni egyiket se tudta igazán, kivéve a hatásvadászatra alkalmas, egyszerűbben felépíthető részeket. Sokkal szentimentálisabb lett, mint amennyire a könyv az.
Ugyanakkor így is érdemes volt megnézni, és rácsodálkozni a különbségekre, a fantázia teremtő erejére, a filmes és a "saját" képalkotás között jelen levő eltérésekre. Úgy látszik, nekem nem szabad olvasott mű filmes feldolgozását megnézni :) (Hasonlóan jártam Saramago: Vakság című regényéből készült filmváltozattal is, a könyvet imádtam, ma is ez a kedvenc művem, de a filmet sokkal silányabbnak találtam, mint a könyvet.)
Felmerül bennem a kérdés, hogy van olyan, aki az olvasott művek filmes feldolgozásaival nem jár hasonlóan, mint én? :o
