Idén már a második nyarunkat töltjük a Covid-járvány árnyékában. Ez persze meghatározza a nyaralási lehetőségeket, egyáltalán, az esélyét annak, hogy az ember elinduljon valahová.
Tavaly nyáron a személyes gyászom és a járvány árnyékában el tudtam utazni a még a Covid megjelenése előtt foglalt horvátországi útra, Crikvenicába. Arról az útról nem írtam ide, nem volt mentális erőm hozzá.
Idén előre már nem lehetett elég bátor az ember az előre foglaláshoz (legalábbis én nem voltam az a januári-februári kaotikus időszakban, az oltás körüli bizonytalanságok idején), ezért csak június közepén jött el a pillanat, amikor a nálam bátrabb emberek által meghagyott szálláshelyek közül igyekeztem választani.
Végül eredményes voltam, és sikerült az előre definiált feltételeink szerint - miszerint ne legyen messze, legyen közel strand, kényelmes apartman legyen és ami igen fontos, hogy legyen szép kilátást biztosító, kényelmes terasza - egy elég jó szálláshelyet találni és foglalni. Az utunk Opatijába, vagy régi "magyar" (valójában olasz) nevén Abbáziába vezetett.
Hétvégén a még várható jó időre tekintettel egy rövid, de erősen átmozgató túrát találtam ki. A nagymarosi Julianus-kilátóba gondoltam felmenni, mivel megint rám tört a Dunakanyar-vágy. Valahogy nem tudom túl sokáig nélkülözni azt a tájat, vidéket, környéket. Már újra nagyon hiányzott, így felkerekedtünk, és az "ameddigcsaklehetautóvalutánagyalog" nem túl fair, de legalább kényelmes elvét szem előtt tartva, nekiindultunk. 
