A könyvről a fülszövegben a következőt írják:
Ötven évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.
„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan
„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby
„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks
A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet jelentőségének állít emléket. Páratlan olvasmány, dicshimnusza az irodalom erejének, olyan regény, amelynek minden mondatát élvezni kell.
Felkeltette az érdeklődésemet, nem vitás. Novemberben kezdtem el olvasni, persze nem volt túl sok időm rá, így most fejeztem be. Nem vagyok szakember, nem értek a könyvkritikához, és korábban még nem is írtam ilyesmit, sem magamnak, sem másnak. Most mégis úgy érzem, jól esne leírni a gondolataimat ezzel a művel kapcsolatban. Fontos, hogy ez csak az én szubjektív véleményem, a saját magam által megélt érzések alapján megfogalmazott visszaverődések.
A könyvet szerettem és utáltam egyszerre. Kezdetben az a "semmi különös" érzés motoszkált bennem. A történések átlagosak, bárkinek az élete alakulhatna így. Hogy nem tettem le a könyvet, hogy érdekelt, mi hogyan alakul, az talán annak is volt köszönhető, hogy a címszereplő egyetemi oktató, és a sajátomhoz nagyon hasonló közeg, szavak, helyzetek fenntartották a figyelmemet. Szembetűnt, hogy a 20. század elején induló történetben szereplő egyetemi környezet mennyire hasonlít a mai itthonihoz. Érdekesnek találtam, hogy a doktori képzés, az egyetemi oktató fokozatszerzése, a kutatások folytatása ott már akkor annyira sarkalatos pontja, erős elvárása volt az egyetemi létnek, mint amennyire nálunk mostanság az. Izgalmas volt ezt olvasni, érezni, amit egyes szereplők is éreztek, nagyon ismerős volt az egész. Azonban mindezeken túl, sokkal nagyobb léptékben és nézőpontból tekintve is érdemes pár szót ejteni a könyvről, a számomra megjelenített mondanivalójáról.
Miért szerettem a könyvet
Részben a fentebb is említett ismerősség, a közeg otthonossága miatt volt jó olvasni. De szerettem azért is, mert nagyon jól megírt formában, finoman, mégis delejes erővel jelenítette meg azt a magatehetetlenséget, ahogy a kor társadalmi elvárásai között alakul két fiatal élete, ahogyan próbálnak ezek között a keretek között élni:
- hogy tulajdonképpen a társadalmi mobilitás a '20-as-'30-as évek Amerikájában nem olyan nehéz (legalábbis a kisgazdálkodó és az értelmiségi réteg között)
- hogy egy fiatal lány valamilyen rejtelmes ok miatt hozzámegy feleségül egy olyan fiatalemberhez, akihez semmilyen vonzalom nem köti, és szintén rejtelmes ok miatt, az említett fiatalember (Stoner) ezt nem veszi észre, és valamilyen romantikus ideál mentén képzelgi magának a lány szerelmét
- hogy mit jelent egyetemistaként a világot ironikusan, kissé mindentudóan szemlélő barátot az itthon maradó másik kettőnek háborúban elveszíteni; hogy mondatai mégis egész életen át kísérik a megmaradtakat a sorsfordító pillanataikban
- hogy miként próbálnak megfelelni homályos elvárásoknak házasságkötésük után Stoner és felesége, és tönkretenni ezzel egymás életét, örökre
- mintegy mellékesen halvány, mégis jelentőségteljes szeletként megjelenítve: túlélni a gazdasági világválságot, első és második világháborút, vietnámi háborút övező egzisztenciális válságot
- jóval a polgári, emberi jogi mozgalmak előtt megmutatja a fogyatékossággal élő emberek társadalmi érvényesülésének lehetőségét, egyszerűségét
- fájdalmasan plasztikus bemutatása annak, hogyan teszi tönkre két, alapvetően az élet dolgaiban tudatlan, járatlan, a társadalmi elvárásoknak megfelelni próbáló, az életet főleg az eleve elrendeltetettség nézőpontjából szemlélő ember a tehetséges, a világ dolgaira kezdetben nyitott, okos, jobb sorsra érdemes gyerekük életét, és csinál belőle tizenéves korban gyereket szülő, majd alkoholizmusba menekülő nőt
- a szerető a férfi életében ráébreszti őt arra, hogy máshogy is lehet élni, hogy az érzelmek megélhetők valódiként is, hogy a saját életét alakíthatja az ember
Miért utáltam a könyvet
Főleg a szerintem sztereotipikusan megrajzolt képekért:
- a házasság a nő miatt rossz, ő nem szeret, ő a hárpia, a rossz anya, a felelőtlen, bohém/ideges/mániákus (a jelzők időszakonként változtathatók) asszony
- különösen gyűlöltem a könyvben megjelenő, két, fogyatékossággal élő (mozgáskorlátozott, kisebb-nagyobb mértékben, de nem kerekesszékes) ember abszolút negatív színben való feltüntetését: gonosz, bosszúszomjas, manipuláló, rosszindulatú, ennek révén magasabb pozíciót elérő ember mindkettő. Oly mértékig egysíkú ennek a két embernek az ábrázolása szerintem, hogy igazán utáltam emiatt a szerzőt
- a férfi életében "szükségszerűen" megjelenő másik nő, aki független, okos, szép, megértő, és önként és dalolva fogadja el, hogy nem hagyja el miatta a rosszul működő életét a főhős
Utáltam még, ahogy mindig visszarángatott abba a sártengerbe az író, amit a kor elvárásai jelentettek, aminek Stoner már-már bután és öntudatlanul igyekezett megfelelni, hagyta, hogy történjen az élete.
Az elején említett 10-es listából elolvastam még a nemrég megfilmesített Hajnali láz-t is Gárdos Pétertől, és azt kell mondanom, minden hátránya ellenére a Stoner sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint a Gárdos-könyv. Stoner, ez a semmilyen és mégis karakteres, gyenge és mégis erős, behódoló, de mégis "tökös" irodalomprofesszor a sztereotípiák ellenére is kevéssé idealizált, nagyon is emberszerű ember.
Ajánlom nektek is olvasásra.
