A cím nem arra utal, amire sokan gondolhatnak. Mármint a női viszonyok kapcsán.
Tegnap este a páromnak a darab kezdete előtt kb. 3 órával jött ötlete alapján megnéztük a Bakelit Multi Art Centerben az Ajtók című darabot a GlobART társulat előadásában.
Túl azon, hogy már az izgalmas volt, hogy ilyen hirtelen elhatározás alapján megyünk színházba, és azon, hogy az esti 23-as busz zsúfoltsága a fővárosi közlekedés új dimenzióit mutatta meg nekem, valamint azon, hogy sötétben keresztül kellett botorkálni egy egész gyártelepen (a Bakelit annak közepén helyezkedik el), a darab várakozáson felül tetszett. Az előzetes leírása is felkeltette az érdeklődésemet:
A darab női sorsok pillanatképeiből áll. Középpontjában a számukra láthatatlan ajtóé, ajtóké a főszerep. Nem értik egymást, a konfliktusaikat, önmagukat. Szeretnének változtatni ezen, de nem tudnak, vagy nem akarnak. Még amikor résnyire megnyílik az ajtó, és átszűrődik némi fény, akkor sem képesek megtenni a szükséges lépéseket. Meddig maradhat zárva egy ajtó? Le lehet-e élni egy életet csukott ajtók mögött? Mi az, ami arra késztet, hogy kilépjünk a megszokottból az ismeretlen terepre? Mitől lesz bátorságunk élni? A konfliktusok kibontakozása közben időről időre feltűnik a férfi figurája, aki lecsupaszítva az eseményeket, realisztikusan, férfias szemszögből villant rá a problémákra.
Ugyanakkor a leírás nem egészen tükrözi azt, amiről az egész szólt. A szereplőket valóban két ajtó választotta el mindig egymástól, amit hol kireteszeltek, hol be, hol kinyitották a felső részét, hol bezárták, annak megfelelően, hogy a két nő közötti beszélgetés dinamikája és iránya hogyan alakult. Alapvetően anya-lánya-testvér kapcsolatok, illetve barátnők közötti barátságok érzelmi szálainak rándulásait, vékonyodását és vastagodását lehetett végigkövetni.
Típusok, tipikusnak tekinthető személyiségek, helyzetek, relációk jelenítődtek meg, de mégsem éreztem azt, hogy sztereotip lenne az, amit megmutatnak. Én úgy éreztem, inkább olyan, gyakran előforduló élethelyzeteket helyeztek éles megvilágításba, amelyek a mindennapokban, átlagos és nem átlagos csalládokban, jó és rossz körülmények között is mindenütt jelen vannak, és azt tükrözik, hogyan csesszük el tudattalanul, vagy sokszor a másikat - azt gondoljuk - óvva a saját és mások életét. Hogy mi lehet az anya-gyerek közötti kapcsolat milyenségének nyomán az élet alakulása. Hogy elfojtunk, hogy elnyomjuk magunkban, hogy hazudunk, hogy ne derüljön ki, hogy füllentünk, hogy óvjunk, hogy hibáztatunk, és hogy hibázunk, hogy nem tudunk kötődni, és nem tudunk elengedni, és hogy magunkba zárkózunk, és nem beszéljük meg a problémáinkat, mígnem aztán késő lesz. Számomra a darab utolsó jelenete nagyon erős érzelmi hatást jelentett, a színészi játék az összes szereplőnél olyan meggyőző volt, de különösen ebben az utolsó jelenetben a központi nőfigurát alakító színész olyan elementáris erővel jelenítette meg a "túl későn lett" helyzetet, hogy azt a nem tudom hány percet az arcomon csorgó könnyekkel ültem végig, és arra igyekeztem koncentrálni, hogy a fojtogató sírás okozta gombócot a torkomban valahogy visszatuszkoljam. Nekem egyébként is az egyik fóbiám ez a helyzet...az elmúlás, a "nemtudommárelmondaninekiamitszeretnék" helyzet nehezen kezelhető. Nem nagyon tudok beszélni róla, írni meg még sosem írtam erről egyetlen sort sem, egész életemben, azt hiszem. És ennél mélyebbre most sem megyek ebben. De számomra a mondanivaló és a megjelenítés egységben volt, kifejező volt. A zenei része is nagyon tetszett, az énekes szereplőnek (Pál Julianna) nagyon jó, élvezetes hangja van, a zeneszámok dallama és szövege is jó volt, és igencsak illett a darab mondanivalójához, érzelmi hullámzásához. Egyedül a mozgásos rész nem volt sokatmondó nekem, valamit a darab egyes férfi szerepei voltak funkciótlanok számomra. A tanár például nem világos, miért jelent meg, és az apa szerepe is - bár volt dramaturgiai fontossága - de valójában nélküle is értelmes lett volna, viszont a férfi szerepét kissé sablonosan mutatta be, a részeges, a család pénzét elitalozó, bűnbánó, ámde az alkoholról lemondani nem tudó apa képével.
Összességében azonban igen tartalmas, helyenként szórakoztató darab volt, nagyon jó színészi alakításokkal, jól összerakott mondanivalóval. Szerintem. És még az utolsó busz is csak megérkezett, és éjfél előtt itthon voltunk.
