2017. szeptember 7., csütörtök

A Bihar-hegység vonzásában

Az idei nyaram izgalmas hete volt - a portugáliai egy hét, valamint a salzburgi 3 nap és balatoni 3 nap mellett - az augusztus elején a Bihar-hegységben eltöltött 5 nap. Éppen pontosan egy hónappal ezelőtt indultunk el, legjobb barátnőim egyikével (tudom, nem lehet több legjobb, de nekem van :) ), akivel ráadásul először nyaraltunk együtt :) Még áprilisban lefoglaltuk a szállást, és onnantól drukkoltunk, hogy minden klappoljon, és valóra is válthassuk az utat. Hát minden klappolt, szerencsére. Jöjjön egy rövid, retrospektív beszámoló (az idő nem mindig jótékony homályának hatásával fűszerezve).


Az utazásunkat alapvetően túrázással akartuk eltölteni, ezért is választottuk éppen ezt a helyet. Korábban sokat olvastam és hallottam ismerőstől arról, hogy milyen jó és szép hely a Pádis. Gondoltuk, akkor ideje megnézni. A szállásfoglalásnál már bajban voltunk, mert - mivel ez a vidék tájvédelmi körzet - kevés szálláshely van a fennsík közelében, és ami van, az már áprilisban foglalt volt. Így távolabb, a hegység peremén, Arieseni település mellett találtunk egy imádnivaló kis helyet, és nem is bántuk meg, hogy ezt a családi panziót választottuk. A házaspár, aki viszi a helyet, igazán és őszintén kedves, segítőkész (a feleség főz, a férj foglalkozik a vendégekkel, felszolgál stb.), a panzióban összesen 8 szoba van, azaz nincs tömeg, és nem is a faluban, hanem attól kicsit kintebb, az út mellett, a patak partján van. Tényleg csodálatos, nincs mese. Ilyen képeket készítettem ott:
A szomszéd szobák teraszai

A teraszon

A ház és az út között futó patak

A szemközti domboldal

a ház reggelizőteraszáról 

Reggel 7-kor az erkélyünkről

A szálláson étkezést is kérhettünk, ami házias, román konyhát jelent, reggeli és vacsora formájában (utóbbi mindig leves, főfogás és desszert). Mindez napi 30-35 lejbe került, emlékeim szerint. A szállás ára is rendkívül olcsó volt, így pénzügyi szempontból is igazán barátságosnak volt mondható a panzió.

A túráinkat - 3 teljes napot tudtunk ott tölteni, az oda- és a visszautazás napjait leszámítva - három lépcsőben építettük fel (nem állítom, hogy ez teljesen tudatos volt, de igyekeztem egy lájtosabb úttal kezdeni, a zárásról meg később...).
Legelőször magát a Pádis-fennsíkot akartuk megnézni, így a keddi napot arra szántuk. Tényleg egy napot kell érteni ezalatt, mert - igaz, hogy nem tú korán indulva, de hát végülis nyaraltunk - reggeltől estig tartott a kirándulás. Még nem túrának nevezném, a fennsík Pádis település melletti részén sétáltunk, felmásztunk-lejöttünk a lankákon, kiültünk sziklacsúcsokra kávézni, uzsonnázni, nyájakat és csordákat, pásztorkunyhókat néztünk, fotóztunk, egyszóval gyönyörködtünk a tájban és élveztük a látványt. Megkapó volt a szépsége, íme néhány fotó:








Este mégis elég fáradtan értünk vissza, amit a két órás oda- és két órás visszaút a kocsival is fokozott még. Ez sajnos a hátránya volt annak, hogy nem a Pádison volt a szállásunk.

A másnapi utunkat már merem túrának nevezni :) Azért, hogy a sok autózást elkerüljük, egy közeli helyet szemeltünk ki, a Rozsdás-árok vagy Rozsda-szakadék névre hallgató (románul Groapa Ruginoasa) természeti képződményt. Az itt vezető turistaút (a sárga jelzés) egy hirtelen nagy emelkedő valójában, ami szinte egyenesen vezet fel a hegytetőre, ahonnan letekinthetünk a szakadékba, ami valóban rozsdaszínben pompázik. És elég rémisztő, különösen annak, akinek tériszonya van, mint nekünk :D De mi hősök vagyunk, ez majd később is kiderül még.

A túra útvonala a navigációs alkalmazásban (ViewRanger)








A változatosság gyönyörködtet, mondá vala egy okos ember régen :) ezért visszafelé másik útirányt választottunk, és a piros kereszt jelzésen haladtunk tovább, ami a térkép szerint kevésbé meredek, és egy ideig a hegygerincen (vagy majdnem ott) vezetett.

Itt egyszer - engedve a kiváncsiságunknak - letértünk a jelzésről (ahogy a fenti térképen is látszik, a kunkornál), hogy egy fakivágásnál a tisztásról a hegy másik oldalánál kínálkozó kilátást is megcsodáljuk, ám visszafelé kissé "mellétájékozódtam", és nem éppen az ösvény irányába haladtunk. De éljen a modern technológia, meg a 21. század, a nálunk levő okostelefonokon a ViewRanger és a GPSies+ alkalmazásokkal vissza tudtunk navigálni a helyes útra. Igaz, hogy közben friss vaddisznónyomokat, túrásokat láttunk, és sűrű növényzeten kellett keresztülvágni magunkat, de sikerült a jelzésre visszatérni. Újra megtettük a korábban már legyalogolt 3-400 métert, amennyivel arrébb lyukadtunk ki, és máris minden rendben volt :D Az utunk ezután már folyamatosan lejtett, és egyre keskenyebbé vált, néha elég nagy nehézséget is jelentett megtalálni a sziklás mederben, hogy merre vezet.
Ide tértünk le az ösvényről :)



Boka- és térdkímélőnek nehezen nevezhető utunk végén még visszasétáltunk a kocsihoz, ám előtte még megküzdöttünk az úttesten álldogáló 3-4 lóval... jó, nem a lovakkal, hanem a helyzet veszélyessége sokkolt (engem). Kellemesen elfáradtunk, jól esett utána a finom vacsora, a lazítás a csodás szállásunkon.

A harmadik túrázós napunkon újra kocsiba ültünk, hogy a Csodavár (Cetatile Ponorului) sokak által fantasztikus, és "must have" természeti látványosságnak nevezett szépségeit személyesen is megtekintsük (hogy mi is a Csodavár, arról itt lehet olvasni). És itt most vallomás következik: az utazásunk előtt a lehetséges túraútvonalakat én néztem meg, gyűjtöttem, szelektáltam, hogy mi lehet jó nekünk, és mi az, ami túl nehéz vagy hosszú a mi felkészültségünkhöz. Ezt az útvonalat nem válogattam be, mert a leírásában szerepelt, hogy rendkívül nehéz szakaszai vannak. Ám annyi infót olvastam, szedtem össze, hogy valahogy ez kimaradt már, és nem emlékeztem. Helyi ismerősöm azonban melegen ajánlotta, azt mondta, nem nehéz út, és nagyon szép. Így nekivágtunk. A felelősség az enyém, bár szerencsére hősök vagyunk (ahogy korábban is írtam), és megcsináltuk, és nem történt semmi, de azért utána hosszasan emésztettem magam, hogy mi lett volna, ha... meg hogy megbíztak bennem, és kudarcot vallottam. Nem mondom, hogy most nem kezd izzadni a tenyerem, ha erre az útra gondolok (helló tériszony), de tanultam belőle, és tudom, mit csinálok majd másképp legközelebb. 
De miért is ez a nagy para? Nos, ez az útvonal az elején beetetős, semmi nehézség, semmi kihívás, csak séta felfelé. Jó, néha kicsit erősebb emelkedő, de semmi extra. Jó, néha figyelni kell, hogy hol megy tovább a jelzés, de ennyi. Jó, az első kilátó (Balconeada) után elvétjük az irányt, és majdnem visszamegyünk arra, amerről jöttünk, de észrevesszük időben. Jó, a második, meg a harmadik kilátószikla egyre nehezebb ösvényen érhető el, de még nem gyanakszunk. Kicsit szokatlan, hogy a szembejövőkön komolyabb (mármint az ragyogó napsütésből és 30 fokból nem következő) felszerelés (pl. kamásli) van, de még mindig semmi különös. Aztán - mivel ugye előbb-utóbb le kell jönni a hegy tetejéről, ha a dolinában levő barlanghoz akarunk jutni, márpedig a túraútvonal oda vezet, ezt megnéztük többször is a kütyün is meg a papíron is (vö. turistatérkép) - találgatni kezdjük, hogyan jutunk majd le. És egyszer csak elkezd hirtelen lefelé vezetni az út, árnyas fák alatt, tűleveles "szőnyegen", kibukkanó gyökérzeteken keresztül haladva, és ekkor elcsigázott túrázók jönnek szembe. Majd egy nő, aki monoton csigatempóban, faarccal, a "csaktúlakaromélnieztazegészet" kifejezéssel a szemében maga elé meredve baktat felfelé. Ekkor gyanús lesz a dolog, mert nem látom hirtelen, hogy hol az ösvény, amin jönnek. És aztán meglátom, hogy nem látom. Azért nem, mert olyan meredek lesz lefelé a sziklás, köves meredély, fentről úgy tűnik, mintha függőlegesen kellene lemászni. Mintha egy éppen kiszáradt vízesés kőfalán lennénk, és ott kellene lemenni. Utólag bevallom, hogy megrémültem. Ám mivel nem tudtam, ez milyen hosszan lesz így, és a feljövők meg csak bíztattak, hogy meg lehet csinálni, és csak a kövekre kell vigyázni, amik legurulnak, ha rossz helyre lépek (úristen!), ezért elindulok lefelé. Akkor még nem gondolok arra, hogy inkább visszafelé kellene menni, mert hát fogalmam sincs arról, hogy mi van tovább. Aztán már csak fenékre ülve, és úgy lefelé araszolva/mászva haladok tovább, és következik még a láncos szakasz is. Vannak pontok, ahol úgy érzem először, hogy képtelenség lemenni. De aztán mégis megy. Már nem fogom fel, hol vagyok, mit csinálok, csak arra gondolok, ami a közvetlenül következő leküzdendő rész. És amikor vége ennek a résznek, azt gondolom, hogy hú, ez durva volt, de túlvagyunk rajta. De nem. Az még csak a barlang oldalsó bejárata, nincs az a pénz, hogy bemenjek oda (főleg, hogy a fejlámpámat is a szálláson hagytam). Megyünk tovább, az apróköves hegyoldalban. Meleg van. És jön a feketeleves. Kettő is. Egy újabb szakaszon kell lemenni még, ahol szinte tömeg van már: itt van a barlang bejárata, de oda további láncos sziklás leereszkedés kellene, köszi, ezt kihagyom. Már nem érdekel a barlang, a fényképezőgépet már rég betettem a hátizsákomba, és már a telefonomat sem veszem elő fotózni. Nem érdekel. Csak túl akarok lenni rajta. Megkérdezem a mellettem álló 60+-os magyarul beszélő nőt és férfit, hogy mi van, ha nem tudok visszamenni. Állítják, hogy de, tudok. Én úgy érzem, nem tudok, vagyis előfordulhat, hogy nem tudok. Akkor már tudom, hogy még felfelé is kell mászni, meredek, sziklás, láncos, köteles részeken. Már fáradnak az izmaim, és nem tudom, kibírom-e még a felfelé utat velük. Mármint az izmaimmal, amikről kezdem érezni, hogy vannak, hiszen fájnak :) Végül nekivágunk a felfelé útnak, helló barlang, helló mindenki. A felfelé kapaszkodós keskeny ösvény a szakadék szélén vezet, ahol nem fér el egymás mellett két ember. Nem merek balra nézni (ott a szakadék), minden erőmmel azon vagyok, hogy fel bírjam húzni magam a kötélen/láncon/korlátvason (mikor mi van éppen), anélkül, hogy leesnék. Az előző 60-as pár egy másikkal kiegészülve utolér bennünket, csevegünk kicsit (miközben én igyekszem a fülemen is levegőt venni), majd ők elhúznak (szégyen, tudom). Egyszer még utolérjük őket (kb 5 perc múlva), de aztán eltűnnek, és nem látjuk őket többet. Hát ez van, szar az erőnlétem. Ebben a pillanatban szentül megfogadom, hogy futni és erősíteni fogok, ha otthon leszek újra, és tornázom is, és úszni is járok majd :D
És végül felérünk, még egy kicsit megyünk az erdőben, amikor hallom, majd látom is az autót, ami a murvás úton, ahová kivisz a jelzés, épp megáll/elindul. Megcsináltuk. Hősök vagyunk. Legyőztem magamat, a félelmeimet, a gyengeségemet. Kis lépés ez az emberiségnek... ja nem... csak nekem egy nagy lépés, az emberiség már túlvan ezen :D És idióta vagyok, mert nagy baj is lehetett volna.
Alább a túra útvonala látszik, és a pontatlanul mérő kütyügps rajzolta nyomvonal a doaramaban megjelenítve:



Szóval a fokozatosság elvét szépen betartva túráztunk egyre nehezedő útvonalakkal :)
Az utazásunk mindennel együtt jó volt, én jól éreztem magam, egymással is jól kijöttünk, és olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amelyekre talán nem is számítottunk.

Némi hasznos infó így a végére, a környékre vonatkozóan:

  • Aki erre a vidékre megy, számítson arra, hogy bolt, bankautomata, benzinkút kevés van, előre kell gondolkodni.
  • Az árak nem magasak, de legalább alacsonyak :)
  • A kisboltban minden van, magyarul beszélő tulajbácsi is.
  • Az utakon gyakran tűnnek fel szabadon kóborolva tehenek, lovak.
  • A román sofőrök rövidlátók lehetnek, mert mindig nagyon közel mennek az előttük haladó autóhoz.
  • Sok a Dacia Duster :D
  • A benzin olcsóbb, mint itthon, de csak 95-ös van (meg dízel) a kis kutakon.
  • A turistajelzéseken a kiírások többnyire csak románul vannak, érdemes megtanulni vagy felírni a helyek neveit románul is.
  • Ugyanez igaz a településnevekre is, mert a google térkép a magyar neveket használja, de kiírva románul van (magyarul nincs).


Mindenkinek ajánlom, bátran látogassák meg ezt a vidéket, ezt a panziót, csak jó tapasztalatokat nyernek vele :)